HTML

12 MAJOM (12 MONKEYS, R.: TERRY GILLIAM, 1995)

2014.06.01. 21:11 Seigneur

 

Csodálatos kifejezés a magyar nyelvben a „zavarba ejt”. Ennél jobban és sommásabban aligha jellemezhető a 12 majom című Terry Gilliam-klasszikus. Az nem kérdés, hogy kit ejt zavarba a leginkább: a „főhős” James Cole-t, a pszichiáterét Kathryn Railly-t vagy magát a nézőt; az viszont már érdekesebb, hogy milyen sorrendben.

A film kiindulási alapja, hogy a nem túl távoli jövőben az emberiség megmaradt túlélői föld alatt megbújva élnek, mert a kilencvenes évek végén egy rejtélyes vírus elpusztította a Föld lakosságának csaknem 100 százalékát. A bizarr körülmények között élő túlélők kifejlesztenek egy időgépet, amivel visszaküldik a múltba a balhés és agresszív James Cole-t, hogy nyomozza ki, honnan eredt a kór.

 12majom.jpg

Terry Gilliam egyedi látás és „láttatásmódja” keveredik itt egy erős sci-fi-történettel, ám a film olyan fordulatokkal szolgál, amelyek a műfajok között is átjárást eredményeznek. A roppant szürreális jövővízió átvált egyfajta Száll a kakukk fészkére-féle elmegyógyintézeti drámába, (nélkülözve annak azonban minden komolyságát), majd misztikus elemekkel tarkított nyomozás következik, már-már burleszkbe illő bizarr komédiázással, mígnem a film vége a sorsszerűség fájdalmas drámájában csúcsosodik ki, mégis meghagyva egy nyitott lezárás lehetőségét. Kétlem, hogy születhetne erről a moziról egyértelmű olvasat; egymás mellett futhatnak az értelmezések. Lehet érvelni amellett, hogy Cole őrült és valóban csak a fejében létezik az emberiség pusztulásának tévképzete, és lehet érvelni amellett is, hogy Cole minden tapasztalata és élménye igaz és valós. Nem az egyik vagy a másik lehetőség miatt rettenetesen jó ez a film, hanem azért, mert zseniálisan keveredik benne ez a kettősség.

Gilliam ebben a filmjében ragaszkodik a leginkább a valósághoz, mégis itt van meg a legnagyobb lehetősége annak, hogy minden, amit látunk, csupán a képzelet szüleménye. Számomra minden idők egyik legsötétebb és legnyomasztóbb filmje éppen a sorsszerűség könyörtelen megmásíthatatlanságának szürreális ábrázolása miatt. Végtelenül nyomasztóvá teszi a film ezen alaptételét (mely szerint semmi sem megváltoztatható, minden megtörténik, aminek meg kell történnie) – és talán ez az egyetlen vitathatatlan állítása – az a tény, hogy ezt a fajta végzetszerűséget még egy bomlott emberi elme törvényeknek nem engedelmeskedő tudata sem írhatja felül. Gondoljunk csak bele abba a nyomasztó felismerésbe, hogy amikor visszaküldik Cole-t nyomozni a 12 majom szervezete után, akkor azért azok után kutat, mert azokat az információkat, amelyek a kutatás alapját képezik, ő maga szerezte már a múltban. Vagyis a múlt már úgy történt meg a kilencvenes években, hogy vele együtt megtörtént a jövőből indított időutazás is. Cole gyakorlatilag saját magát vezeti félre. Nem arról van szó, hogy az időutazás lényegileg semmin nem tud változtatni, hanem arról, hogy abszolút semmin nem tud változtatni, így a lehetősége teljesen értelmetlen.

Cole visszatérő álma többsíkúvá teszi az alapjában szürreális világot. Gyakorlatilag a film legnagyobb fordulata az, hogy kiderül: soha nem is történt benne semmiféle fordulat. A záró képsorok, amikor a gyermek Cole látja meghalni saját jövőbeli önmagát, parádés metaforája az antik tragédiákat idéző fátumnak.

Bruce Willis élete legjobb alakítását nyújtja, talán azért, mert ennél mélyebb és árnyaltabb karakterekhez nem igazán volt szerencséje pályája során.

Szórakoztató, de nehéz film a 12 majom. Újranézése javasolt, de tisztában kell lenni azzal, hogy minél többször merülünk bele ebbe a világba, annál szívesebben akarunk majd menekülni belőle.

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása